A sors néha annyira kifürkészhetetlen…mondta volna a szeleburdi tini énem. Ma már azt vallom: amire gondolsz, azt vonzod be. Nálam ez be is igazolódott, utazások kapcsán immár a második alkalommal. Ha valaki az utóbbi időben kíváncsiságból megkérdezte tőlem, hogy hova szeretnék elutazni, nem azokat a desztinációkat neveztem meg, amiket ténylegesen meglátogatnék, hanem azokat, ahova annyira nem is vágyódtam. És hova vezetett az utóbbi két utam? Naná, hogy pont két ilyen helyszínre! Dubaiba és az Egyesült Államokba…

Szülinapi koccintós, beszélgetős februári késő délután Szilvi barátnőmnél, amikor épp mesélni kezdte, hogy néhány ügyintézés végett márciusban kiutazik Amerikába. Hogy a hasznosat a kellemessel is összekösse, visz magával útitársat és beutaznak 1-2 metropoliszt. „Te, figyelj, neked van kedved velünk tartani?” – szegezte nekem a kérdést. Hirtelen se át, se bét nem tudtam mondani, gondolván, csak egy illemből feltett kérdés ez. A kérdést viszont teljesen komolyan gondolta. Pár napos vacillálás után eldöntöttem, hogy a kéthetes útjuk második, melegebb vidékű helyszíneihez becsatlakozom. Hello Amerika, hello Florida, jövöööök!

Az egész szervezősdi nem ment gördülékenyen. Amikor már mindenki boldog volt, eldöntöttük, hogy utazunk, akkor tudatosítottam, hogy két oltás nélkül engem nem engednek be az államokba. Jó, jó, mindent a csajokért, mindent a kalandért, adassuk be a szurikat! (Az már csak hab volt a tortán, hogy pontosan ez idő tájt töröltek el Magyarországon és Szlovákiában is minden oltatlanokra vonatkozó diszkriminatív intézkedést). Az oltási procedúrának elég időszűkében voltam, ugyanis az utazás megkezdése előtt a második dózis után még 14 napnak el kellett telnie. A lapok viszont valahogy pont úgy osztódtak, hogy minden számításom tűpontosan kijött és a 15. napra már vettem is a Budapest – Tampa repülőjegyemet. Online vízumigénylés, biztosítás, covid-teszt és indulááás!

Nagyon izgatott voltam, ugyanis egy eddig számomra ismeretlen kontinenst vettem célba. Keleti oldalon már sokszor megfordultam, a nyugat még felfedezetlen volt. Első átszállási pontom München volt, ahol egy gyors szendvics elmajszolása után már kerestem is a beszállókaput a Chicago járatra. A szakmahű Lufthansa járat után egy monumentálisabb, két folyosós Boeing gépre szálltam fel, melyet a United Airlines üzemeltetett. Arányaiban véve jól jártam, három alkalomból kétszer ablak mellett ültem, kényelmi szempontból viszont pont a 12 órás út alatt volt a legkényelmetlenebb helyem, középen. De az idő gyorsan elrepült, ugyanis átfogó betekintést nyerhettem a mellettem ülő hölgy Trump-hű politikai nézőpontjába, majd az isteni currys csirke, egy pohár vörösbor és egy hongkongi romantikus dráma után elszenderültem. Jó pár óra múlva arra ébredtem, hogy érkezik az utolsó fogás és hamarosan landolunk. Ekkor még teljes nyugalomban falatoztam a sonkás-sajtos szendvicsemet, mit sem sejtve a rövidesen rám váró izzasztó pillanatokról.

Földet érve a légitársaságtól kaptam egy sms-t, melyben tudatták, hogy a landolási ponttól a kapuig az eljutás 92 percet vesz igénybe. Kikerekedett a szemem, de egyelőre nem izgultam, volt ugyanis 2 órám a csatlakozás indulásáig. Izgulni a Bevándorlási ellenőrzőpontnál kezdtem, ahol kígyózó sor állt. Végre sorra kerültem. Erre a személyzet rám nézett és azt mondja: „Valami gond van a vízumával, jöjjön velem”. Elvezetett egy irodába, ahol leültettek és azt mondták, várjak. Fél óra várakozás után bátorkodtam rákérdezni, mi a probléma, ugyanis rajtam kívül csak bevándorlási tisztek nyüzsögtek ott. Átvittek egy újabb helyiségbe. Leültettek. A tiszt előtt egy fehér papírlap volt és egy toll. Ennyit mondott: „Hölgyem, a gyorsabb ügyintézés érdekében csak az igazat válaszolja a kérdéseimre.” Leizzadtam. Fél órás vallatás következett. Személyes, sőt intim kérdések sora. Hogy milyen céllal érkeztem az országba, mik a terveim, kivel utazgatom majd, miket fogunk csinálni. Ezután rátért a vízumomban előzőleg megadott kapcsolati személyre, Carlos ismerősömre, akit anno Szilvin keresztül ismertem meg. Faggatózott Carlos felől, a kettőnk személyes kapcsolatáról. Mindent, amit mondtam, lejegyzetelt. Ezután megfordította a fehér lapot és a lapon szereplő névre mutatott. „Ismeri ezt a személyt?”. Egy női név szerepelt rajta. Ismét leizzadtam. A fejemben megannyi összeesküvés-elmélet fogalmazódott meg, legszívesebben azt kívántam volna, bárcsak telepatikus úton át tudnám magam teleportálni. Nem ismertem fel a nevet. A bennem felgyülemlő csalódottság és megrázkódtatás miatt már a hangom is meg-, megcsuklott. A tiszt annyit mondott: „Nekem az a feladatom, hogy biztonságban tudjuk önt az országunkban. Az, hogy a vízumigénylése online jóvá lett hagyva, nem jelenti azt, hogy az országba be is engedjük. Ez itt, a helyszínen dől el.” Ezután kipakolta a kézipoggyászomat, szó szerint a bugyijaimat pakolgatta jobbra-balra. Negyed hat múlt. Remegtem. Kívül, belül. Bátorkodtam a tiszttel tudatni, hogy 6 órakor indul a csatlakozásom Tampába, s megkérdeztem, lehetne -e a folyamaton bármi úton-módon gyorsítani. Rám nézett és elmosolyodott. „Kizárt dolog, hogy azt elérje!” Majd kiment a helyiségből. Pár perc múlva visszajött, kezembe nyomta az útlevelemet, s azt mondta – éreztetve velem jóindulatát –, „Futás!”. Felkaptam a cuccaimat, tudtam, hogy a beszállási kapu még irtó messze van és a gépem elérésének az esélye is a nullához konvergál. Szaladtam. Nem tudom hogyan, de elértem a csatlakozást. Utolsóként szálltam fel a gépre, remegve. A légiutas kísérő nagyon szívélyesen rögtön öntött is nekem egy pohár vizet. Talán egy erős pálinka jobban esett volna. A néhány órás út alatt csak bámultam ki a fejemből, és az ablakon, s szótlanul hagytam, hogy a mellettem ülő pasas kiadja magából a nem épp Trump-szimpatizáns monológját…

Helyi idő szerint este fél tízkor meg is érkeztem Tampába. A lányokkal az érkezésünket kiszámítani sem tudtuk volna pontosabban, ők is ekkortájt landoltak NY-ból. Carlos már a reptéren várt minket. 25 órája lehettem egyhuzamban fenn, semmit sem kívántam már jobban, mint hogy végre lefeküdhessek aludni…

Másnap a helyi Starbucks-kávémat szürcsölve elmeséltem a többieknek az előző nap szörnyű élményeit. Ekkor végre összeállt a kép a fejemben, megvilágosodtam! Szilvi ugyanis megfejtette, mi állhatott a vallatásom hátterében. Carlos barátunk az újdonsült lengyel feleségétől nemrégiben vált el, akiről utólag kiderült, hogy illegálisan tartózkodott az államokban. Na bumm! A hölgy neve szerepelt a tiszt fehér lapjának hátoldalán és feltételezem engem is azért faggattak ki minden ügyemről, nehogy megismétlődhessen egy ilyen helyzet! Picit megnyugodtam. Bár megdöbbentő, hogy egy „mezei egérről” mekkora információmennyiség lapulhat a birtokukban! Virág végszóként az eseményhez hozzátette, hogy óriási szerencsém, hogy alázatosan kezeltem a helyzetet, mert ismerőséhez hasonlóan is járhattam volna, aki magasabb lóról válaszolt a tisztnek, így egy napra börtönbe csukták az illetőt.

Nehézkesen indult a nyaralás, de most már épségben, végre együtt a társaság. Kalandra fel! Szilvi ismerős volt a környéken, ő ugyanis élt itt kinn, így egy következő helyi ismerősével, Jessivel ismerkedtünk meg, akivel meglátogattuk az Egyesült Államok leggyönyörűbb tengerpartjaként számontartott Clear Water Beach-et. A liszt állagú puha fehér homok pazar volt. Az otthoni hideg idő után igazi felüdülés volt a 30° és a rövidnaci. Bár a Beach engem annyira nem ragadott magával, zsúfolásig tele volt ugyanis amcsi turistákkal és a tengervíz is elég zavaros volt. A négyes fogatunk valahogy kitűnhetett a turistatömegből, nemcsak az egyforma dresscode és hajszín, hanem főként az akcentusunk miatt is. Az amerikaiak nagyon közvetlenek és kedvesek. Találomra odajöttek hozzánk és szóba elegyedtek velünk. Vagy ha épp az arcunkról azt olvasták le, hogy eltévedtünk, odaszóltak és útbaigazítottak. Strandoltunk, napoztunk, szórakoztunk és a mesés naplemente után megálltunk a helyi szupermarketben. Mogyoróvajak tömkelege. Nekem ez maga volt a mennyország :D. Mogyivaj mindenben; sósakban, nasikban, főételekben. Az ételek kiszerelése pedig monumentális. XXXXL :D. Vegyél egyet és egyet ingyen ajándékba kapsz! Az éttermek adagjai is óriásiak voltak, a helyi koktélokról nem is beszélve! Cukor pedig mindenben is van. Így bizony nem nehéz itt elhízni… Ezt szomorúan konstatáltuk a strandon is. Az árak pedig a csillagos egeket súrolják. Ezt leginkább akkor tudatosítottam, amikor 1 db ököl méretű paradicsomért 4.20$-t fizettem. A többiek azt mondták, hogy biztosan a bio polcról emelhettem le, de ezek után mindennek kétszer is megnéztem az árát. Az üzletekben szoknom kellett, hogy a termékeken feltüntetett ár fizetéskor már nem ugyanannyi volt. A boltokban (nem mindegyikben) ugyanis az árakat adó nélkül tüntetik fel. A plázában pl. a 4.50$-os cappuccino fizetéskor már 4.85$ lett, adóval együtt. Itt a matekból nincs esélyed kiesni! Azt viszont szomorúan tudatosítottam, hogy a szupermarketekben a műanyag szatyor ingyen vihető és az emberek viszik is, akárcsak a cukrot. Az éttermekben minden italhoz szívószála(ka)t kapsz. A bárokban is sok esetben műanyag pohárban szolgálják fel az italodat…Picit olyan érzésem volt, mintha e téren egy fejlődő országban járnék. Anno, évekkel ezelőtt Indonéziában kézzel-lábbal harcoltunk egy önkéntes program keretén belül a műanyaghasználat ellen. Erre 2022-ben Amerikában ugyanezt tapasztalom…

Jessi Tampa közelében, Largoban lakott. Ahogy megérkeztünk hozzá, rögtön kiszúrtam a kertjében az egyik kedvenc gyümölcsömet, a papaját, amiből később isteni smoothie-t készített nekünk. A kertben pálmafák, banánfák, medence. Isteni élmény volt másnap itt elfogyasztani a reggeli „kávét”. Apropó, kávé! A kávéimádók ne várjanak csodát az amerikai kávé ízvilágától. Csalódni fognak. Itt az Americano még hígabb, mint gondolnád.
A mai napon meglátogattuk a Floridai botanikus kertet. Aligátor, banánfa, ananászfa, minden jóból kijárt nekünk. Gyönyörű az élővilág! Délután pedig Tampa felé vettük az irányt. Egy olasz étteremben későebédeltünk, s mivel a koktélok akciósak voltak (happy hour), koccintottunk is néhány Martinivel. Az amcsik mindamellett, hogy közvetlenek, nagyon önzetlenek is. A mellettünk ülő spanyol ajkú asztaltársaság meghívott minket egy körre, mivel valószínűleg könnyen leolvasták rólunk, hogy nem helyiek vagyunk. Jóllakva Tampa belvárosába utaztunk, kipróbálva a jellegzetes retro villamost. Körülnéztünk a kikötőben is. A város utcái is mesések. Jó volt élőben látni az amerikai filmekből ismert kapu nélküli udvarokat, ahol mókusok vagy épp kakasok szaladoznak.

A következő napunk kis outletezéssel, shoppingolással lelt, majd este megnéztük a tampai éjszakai életet. Az egyik karaoke bár színpadán kiénekeltük magunkat Bon Jovi It’s my life című dalára. Másnap korán keltünk, ugyanis hosszú út állt előttünk, amit egyáltalán nem tett gördülékenyebbé, hogy „sikeresen” lekéstük a buszjáratunkat. De mi szeretjük a kihívásokat, így egy Starbucks-kávé mellett türelmesen megvártuk a következőt és bíztunk benne, hogy a sofőrbácsi lesz olyan rendes, hogy az előző járatra megváltott jegyünkkel elvisz minket Miamiba. Így is történt! Az 5 órás buszút viszonylag gyorsan eltelt és már dúdoltuk is Will Smith „Welcome to Miami” számát. Gyorsan lecuccoltunk a Miami Beachen fekvő hotelünkben és kisétáltunk a fehér homokos tengerpartra. Kiszámítani sem tudtuk volna pontosabban, pont elértük a gyönyörű rózsaszín naplementét. Egy alakbarát poké tál után csinosba dobtuk magunkat és átutaztunk a közeli Hollywood városába, a pazar Hard Rock Hotel & Casino-ba, másnéven a Gitár hotelbe. Ámulatba ejtő építészeti remekmű, mely hotelszolgáltatásain felül egyéb exkluzivitást is bőkezűen kínál látogatóinak: itt található Florida legnagyobb kaszinója; szerencsejátékgép-tenger, ameddig ellátsz. A gitárépületben tovább sétálva a divat-, és a zene szerelmesei is garantáltan találnak kedvükre valót a luxusboltok tömkelege között. Ha pedig megéhezel, a nívós gasztroélményeket sem kell mellőznöd. A megannyi pompán átvágva utunk a komplexum szórakozónegyedébe vezetett, a DAER Clubba. Eszméletlen élmény volt, amint a Dom Perignon pezsgőmet szürcsölve egy karnyújtásnyira tőlem a híres DJ Kaskade zenélt.

Tejet töltve az enyhén vízízű kávémba másnap reggel leültem a hotel teraszán és a pálmafákkal teli fehér homokos tengerpartban gyönyörködtem. Pont a kintlétünk alatt került megrendezésre az Ultra Music Festival, így a város nyüzsgött a fiataloktól. Miami nagyon multikulturális, mindenféle nemzetiségű, identitású, hovatartozású egyénnel találkozik az ember. A híres Ocean Drive-on sétálva zavarba ejtően sok kisportolt, kockahasú férfin vagy 90-60-90-es ideális méretarányú nőn akad meg az ember tekintete. Mintha mindenki egy divatmagazinból vagy az Abercrombie ruhamárka modelljei közül való volna. Monumentális luxusautók, Dodge-ok, Corvette-k, kabriók szaladoznak mindenhol. Ahogy a közkedvelt úton haladtunk, rengeteg inger ért, nekem személy szerint már túl sok is volt. Az éttermek telis-tele voltak szórakozni vágyókkal, sok helyen transzvesztita show-val szórakoztatták a vendégeket. Kiszemeltünk mi is egy helyszínt, ahol engedtem a csábításnak és – meggyőzvén magamat, hogyha már Amerikában járok, ezt nem hagyhatom ki –, bekebeleztem egy isteni hamburgert. Tényleg pazar volt! A zsemle között Angus marhából készült húspogácsa, grillezett rák, főzőbanán és – feltételezem –, ízfokozókkal felturbózott szósz, amely addiktívvá teszi a fogyasztót. Az ebéd után elsétáltunk a híres Nikki Beach-re, s mivel nekem a víz még hideg volt, így csupán D-vitamint szívtam magamba a Baywatch filmből is közismert vízimentő tornyok között. Az esti programunkkal picit elszámoltuk magunkat, ugyanis mire kiértünk a bárokhoz, pont érvénybe lépett a kijárási korlátozás. A déli parton minden bár éjfélkor becsukta kapuit a közelmúltban történt lövöldözés miatt. Vigaszdíj gyanánt egy gyors tequilát még felajánlott nekünk a pont zárófélben lévő spanyol bár egyik vendége.

Miamiban nagyon sok spanyol szót hallani a közel fekvő Latin-Amerikának köszönhetően. Meglepődve konstatáltam viszont, hogy sokan, többek között a taxisok sem, nem beszélik az angol nyelvet. Hogy a spanyol kultúrával is ismerkedjünk picit, Virággal elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Miami spanyol negyedét, a Little Havanát. Kalandos utunk volt a helyszínre. Vasárnap tömegközlekedni nem a legokosabb döntés, de nekünk nagy szerencsénk volt, mivel a buszmegállóban töltött várakozást egy ételfutár törte meg és felajánlotta, hogy elfuvaroz minket a helyszínre. Ez nagyon kapóra jött nekünk a vasárnapi ritka buszjáratok miatt. Miamiban buszozni egyébként sem jellemző, mindenki kocsival jár, így rengetegszer jegylyukasztás helyett a buszsofőr csak intett, hogy felenged minket, csak a maszkunkat tegyük fel. A kubai negyedet szivar-, és kávéillat töltötte meg. Végre ittam egy isteni cappuccinot és elnyaltam egy gombóc fagyit, miközben a szebbnél szebb kubai művészi falfestményekben gyönyörködtünk. Az esti bulihangulat a trance műfaj köré körvonalazódott és egy medencebulit vettünk célba.

Az utolsó napunkon még utoljára meglátogattuk a fehér homokos tengerpartot, benyomtunk egy poké tálat, ahogy azt az érkezésünk napján is tettük, és elbúcsúztam a csajoktól, ugyanis külön járattal utaztunk haza, majd a reptér felé vettem az irányt. Dubai élményeim ekkor felidéződtek bennem, ugyanis ott ültem legutóbb magasvasúton.
A nagy sietségben valahogy szuvenír vásárlásra nem jutott idő, de nyugtáztam, hogy a reptéren a duty free-ben mindent beszerzek. Nagy csalódásomra a reptéren iszonyat sok ember volt, kígyózó sorok, amerre néztem. Valószínű, mindenki ekkor indult haza a fesztiválról. Ezt tetézte továbbá, hogy vásárlásra alkalmas duty free sem volt a reptéren. A fesztiválozókon kívül a dj-k is ekkortájt utazhattak hazafelé, ugyanis a Zurich járatom beszállókapujánál az egyik favorit dj-m, Amilie Lens várakozott mellettem.

A hazaút rövidebb időtartamának nagyon örültem; az már csak hab volt a tortán, hogy a mellettem ülő csajszi is szintén magyar volt, akivel az út nagyrészét végigcsacsogtuk egy-egy pohár borocska mellett.

Hihetetlen intenzív egy hét van mögöttem, tele élményekkel, izgalommal, szórakozással. Megannyi új embert ismertem meg és belecsöppenhettem az amerikai álomba. Abba az álomba, amelyről annyian álmodnak, amely az amerikai filmeken keresztül hihetetlenül magával tud ragadni. Ez lenne az ígéret földje? Ide kell jönni keresni a Szent Grált? Nem gondolom. Sokszor hajlamosak vagyunk isteni tulajdonságokkal felruházni egy olyan országot, amit csak külső szemmel szemlélünk. Ezt Budapest kapcsán rengeteg alkalommal saját bőrömön is megtapasztalom. Én alig vártam, hogy Pozsonyból ideköltözzem és nagyon jól érzem itt magam. Velem szemben a helyi pestiek legtöbbször rühellik – tisztelet a kivételnek – ezt a várost/országot. Az én szubjektív véleményem szerint sokan valami hasonlót éreznek Amerika iránt, melyre legtöbbször a média is rájátszik. Bíztatok Mindenkit, hogyha egyszer teheti, látogassa meg ezt a messzi kontinenst, mely háború okozta pusztítások hiányában gazdaságilag egyre csak fejlődik. A pénz természetesen nem minden, és hozzám a keleti kultúrák által képviselt értékrend sokkal közelebb áll, mint a háttérből globális szálakat mozgató amerikai nagyhatalomé.

Nagy Annamária

Címkék: amerikai álom, Amerikai Egyesült Államok, botanikus kert, clear water beach, corvette, daer club, florida, gitár hotel, hamburger, hard rock hotel, karaoke, kaskade, largo, little havana, miami, miami beach, mogyoróvaj, nikki beach, nyaralás, ocean drive, pálmafa, papája, tampa, tenger, tengerpart, usa, vízimentő torony