“Anna még le sem nyelte a lagzis tortát, de már New Yorkban üdül?” – kapták a szüleim a vicces kérdést a rokonságtól. Én váltig állítom, úgy szép az élet, ha zajos! Szombaton a húgomat adtuk férjhez, dínomdánom, eszem-iszom, hétfőn délben pedig már a Budapest-Helsinki járaton ültünk Timi barátnőmmel.

A budapesti becsekkolásunk kihívásokkal volt teli, amit az indulás előtti járattörlés szépen megalapozott. A Finnair az indulást megelőző héten egy kedves e-mailben jelezte felénk, hogy a kedd délben induló BUD-HEL járatot törli, a helyünket nagy tisztelettel átfoglalja 19:00 órára. Ezzel így probléma nem is lett volna, csakhogy a Helsinki-New York járatot – ami 17:20-kor indult Helsinkiből – már nem foglalta át, így a fizika törvényeivel vetekedve kellett volna a 22:20-ra beérkező gépünk után a 17:20-as New York-i járatot elérni. Bármennyire is akartuk volna, gyanítom, sikertelen lett volna a hadművelet! Így előrelátóan, fél napos ügyintézés árán, de sikerült mindkét járatra a keddi indulást hétfőre átfoglalni. A reptéren a légitársaság fokozta a kedélyeket, ugyanis a repülőgép kis utasterére hivatkozva a kézipoggyászainkat csomagként adatta fel velünk. A kisbőröndünkön se lakat, se egyéb biztonsági védelem nem volt, így nagy gyorsan a reptéren egy kis „apró” fejében voltunk kénytelenek befóliáztatni azokat. Repjegy végre a kezünkben, csomagok (akaratunk ellenére) feladva, végre utazunk! Egy utolsó cappuccino a felszállópályára néző kávézóban, majd az irányt a beszállókapu felé vettük. A  2,5 órás repülőutunk Finnországba viszonylag rázós, enyhe turbulenciával tarkított volt; Timivel néhány alkalommal egymásra nézve viccesen meg is jegyeztünk: fent úgysem maradunk! Az ablak melletti ülőhelyem viszont kárpótolt minden gubancért. A szerencsés landolást követően a helsinki reptéren benyomtunk egy isteni csirkés szendvicset, ugyanis eléggé megéheztünk az út során. Sikeresen elbeszélgettük az időt, és mit sem számoltunk azzal, hogy a New York-i beszállókapu akár fél órás sétára is lehet a tartózkodási helyünktől, úgyhogy gyors léptekkel kellett átszelnünk a repteret. A New Yorkba tartó Finnair repülőgép már robusztusabb, kétfolyosós volt. Ismét megfogtam a szerencse lábát és ablak mellé kaptam ülőhelyet. A két óránál hosszabb repülőutakon az utasok számára biztosított a főétel, amit én már nagyon vártam. Tésztasali, csirke-rizs és egy nápolyi ostya volt a szerény menü, amit szívesen leöblítettem volna valami finom itallal, de a dobozos gin alapú szomjoltó annyira nem nyerte el a tetszésem. A repülőutakat mindig valami távol-keleti (japán, kínai, hongkongi) filmnek szentelem. Teljesen más a cselekmény kibontakozása, mint a hollywoodi filmekben; nem lineáris a történet, kiszámíthatatlanok a fordulatok, nem kizárólag jó vagy gonosz egy-egy karakter és a happy end sem garantált. Pont ezért preferálom őket. A zökkenőmentes majd 9 órás repülőút után szerencsésen földet értünk az Államokban. A tavalyi kellemetlen incidensem után kicsit szorongva léptem a Bevándorlási ellenőrzőponthoz. De ez alkalommal minden pik-pakk és problémamentesen zajlott és még a feladott poggyászunk sem keveredett el az éterben. Gyorsan megvettük a jegyet a repteret és a metropoliszt összekötő légvonatra és bár a légvonat kijelzője párszor meg akart bennünket tréfálni, ugyanis azt jelezte, hogy a járat törölve lett, de végtére befutott a nekünk megfelelő irányba induló közlekedési eszköz. Szilvi barátnőm – aki munkalehetőség miatt költözött ki New Yorkba – az állomáson már messziről integetett nekünk a kapu túlsó oldaláról. Még egy újabb egyórás metrózás várt ránk, majd szerencsésen megérkeztünk hozzá az Upper East Side-ra, Manhattanbe. A villogó feles poharaiba már töltötte is nekünk a welcome drinket, a Fireballt, ami után egykönnyen el is álmosodtunk és eltettük magunkat keddre, hogy kipihenjük a hosszú út fáradalmait és erőt gyűjtsünk az izgalmas egyhetes tengerentúli kalandhoz.

Kedd reggelre az időérzékünk kellőképp összezavarodott a 6 órás időeltolódás miatt, de a huszadik emeleti teraszról elénk tárulkozó látvány láttán máris jobban esett a reggeli kávé. A 8,5 millió főt számláló városba érkezésünk előtt piszkozatszerűen összeírtuk a főbb látványosságokat, érdeklődési helyszíneket és bebiztosítottuk magunknak a Citypass-t, amivel kedvezményesebb áron látogatható meg rengeteg nevezetesség. Első megállónk az Ötödik sugárút (Fifth Avenue) sarkán magasló, King Kong által is meghódított Empire State Building volt. Nevét az Empire State-ről (New York = birodalmi állam) kapta. Gyönyörű látvány tárulkozott elénk a 86. emeletről. Utunkat a híres reklámhirdetésekről ismert Times Square-en folytattuk. Megbizonyosodtunk róla, hogy a környék éjjel és nappal is turistáktól hangos. Értem már, miért nevezik „A városnak, ami sosem alszik” (The city that never sleeps). A járókelők figyelmét rengetegféle attrakció próbálja felkelteni: zenészek, táncosok, beöltözött Disney-figurák, szuperhősök. A helyi lakost is nagyon egyszerű megkülönböztetni a turistától: a helyiek arccal egyenesen vagy lefelé, míg a turisták folyamatosan felfelé, a magas épületek felé bámulnak. Itt található még többek között az amerikai színjátszás központja, a Broadway is.

New York az Egyesült Államok legnépesebb városa, így óriásiak a távolságok. Mi leggyakrabban metróval közlekedtünk, (vagy gyalog, naponta áltagosan 12 km-t sétáltunk le) de őszintén bevallom, rengetegszer eltévedtünk, rossz irányú metróra szálltunk fel, sőt, egy alkalommal a metrót is rossz helyen vártuk, ugyanis nem tudatosítottuk, hogy egy szinttel lejjebb egy másik metrójárat is közlekedik. Micsoda szerencse, hogy az ittlétünk alatt pont ezen egy alkalommal kellett időre odaérnünk az adott helyszínre. Hát nem elkéstünk?! De úgy gondolom, a város méreteire való tekintettel, ennyi belefér. A metró viszont szerény szubjektív véleményem szerint rettentően koszos, sok a fura szerzet, sőt, sokszor úgy éreztem, a budapesti metróhálózat esztétikai szempontból felújítottabb állapotban van, mint a New York-i. Viszont rengeteg az élőzene, így bármikor táncra lehet perdülni egy-egy átszállás között.

Következő nap az Egyesült Államok legrégebbi függőhídját, a Brooklyn hidat látogattuk meg, ami Manhattant köti össze Brooklynnal. Lőttünk pár fotót, sőt egy 360°-os zenés videót is készíttettem emlékbe. A videóm zenéje természetesen a városban úton-útfélen hallható Jay-Z száma volt, az Empire State Of Mind. Ebédelni a Kínai negyed (Chinatown) egyik éttermében álltunk meg, ahol végre – a kínai élményeimen felbuzdulva pár hónapja ismét a kínai nyelvtanulás rejtelmeibe beleásva magam – élesben is kipróbálhattam a nyelvtudásom és rendeltem. Vagyis rendeltem volna. „Tā yào fàn” – mondtam minden magabiztosságommal, (ő ‹Timi› kér rizst). A kedves kínai hölgy minden erejét összeszedve próbálta visszafogni a nevetést és bólintott, hogy érti, mit szeretnék, de most elég nagy marhaságot mondtam. Pontosabban azt, hogy „ő ételt koldul”. Azt, hogy rizst szeretnék rendelni, azt mondani kínai helyesen: „Tā yào mǐfàn”. Aprócska szépséghiba a mondatban, de nagyon jót nevettük az eseten.

Minden napra jutott egy-egy felhőkarcoló, csütörtökön a Rockefeller Centerrel kezdtünk. Az irodaház előtt egy gyönyörű korcsolyapálya található. A napunkat a leglátványosabb enteriőrrel rendelkező felhőkarcolóval folytattuk, a 2021-ben nyílt SUMMIT One Vanderbilt-tel, ami egy olyan innovatív kilátó, ami több érzékszervre kiterjedő élményt nyújt a látogatónak. Mintha egy futurisztikus világba repítenek. Érkezéskor kaptunk egy napszemcsit, ugyanis a csúcson erősen sütött a Nap, illetve cipővédő lábzsák használata is kötelező volt a tükörhatású üvegteremben, a Transzcendenciában (Transcendence). A kellemetlen fotók elkerülése érdekében a szoknya nem a legmegfelelőbb viselet erre a tükrös helyszínre. Az élmények teremről teremre fokozódnak, a Vonzódás (Affinity) teremben a tükrökhöz ezüst léggömbök is társulnak. Eszméletlen látvány. Amikor úgy érzed, az élmenyeket már nem lehet fokozni, akkor érkezel meg az üvegpadlóhoz, a Lebegés (Levitation) terembe, ahol 324 m tátong a lábad alatt. Micsoda véletlen egybeesés, hogy ebben az épületben található a munkaadó cégem székhelye is. A kilátó minden termét bejárva ránk is esteledett, így megnéztük a csodás naplementét és az esti fényben pompázó New Yorkot.

A Nagy Alma egyik leghíresebb szimbóluma a Hudson folyó torkolatánál fekvő Liberty Islandon magasló Szabadság-szobor. A szabadságot nőként megjelenítő szobrot Franciaország ajándékozta az Egyesült Államoknak függetlenségének 100. évfordulója alkalmából, aki a jobbjában egy fáklyát, baljában az USA függetlenségének dátumával ellátott táblát tart. A nőalak egyik lába láncokon áll, ez jelképezi az elnyert szabadságot. A szobor belseje is látogatható, egészen a koronába fel lehet sétálni. A szigetet a Battery Parkból induló hajóval közelítettük meg. A szobor lábánál körbejártuk a múzeumot, majd benyomtam az amerikai ittlétem egyetlen hamburgerét, ami egy fittebb, grillcsirkés hamburger volt, nagyon baráti áron (10$). Ezután visszaszálltunk a hajóra, ami elvitt bennünket az Ellis-szigetre, a bevándorlókat ellenőrző állomásra. Az ellenőrző szigeten az üzemeltetése alatt 12 millió emigráns haladt át. A ma már múzeumként szolgáló épület telis-tele van megrázó emberi sorsokat bemutató emlékekkel.

A hajós kalandunk után a Nagy amerikai olvasztótégely (Melting Pot) pénzügyi-, gazdasági-, részvényközpontja felé vettük az irányt, a Wall Street negyedbe. A nagyvállalatok, bankok, tőzsdeépületek és az öltönyös üzletemberek között elbóklászva megkerestük a negyed híres bronz bikaszobrát, a Támadó bikát (Charging Bull). A pénzügyi jólétünket sem bíztuk ám a véletlenre: a bikát minden oldalról jól megtapogattuk.

A pénteki napot tőlem megszokott módon – a csajoknak is örömet szerezve – zabkásakészítéssel kezdtem, melyet minden egyes reggel a napsütötte tetőteraszon fogyasztottam el. A mát az előző sűrű, látnivalóktól telített tendenciától eltérően, lazábbra fogtuk. Elsétáltunk a közeli kikötőhöz, ahol kabinos felvonóra szálltunk és átlibegtünk a Roosevelt-szigetre. Nyugodt, zöld szigetecske, ami lakónegyeddel és egyetemi kampusszal rendelkezik, a sziget végében pedig gyönyörű szoborparkos világítótorony fekszik.

Az esti programhoz már Szilvi is csatlakozott hozzánk, akinek ajánlására az egyik legszebb rooftop bart látogattuk meg, a 230 Fifth Rooftop Bart. Zene, mojito, jó hangulat, magyar társaság és mesés rálátás a karnyújtásnyira fekvő Empire State Buildingre, ami sötétedés után gyönyörű színekben pompázott. Ezen a helyen tapasztaltam meg először a vendéglátósok agresszivitását. New York más állambeli amerikainak is drága, egy európainak pláne. 2 darab műanyagpoharas Mojito a bárban 30$ volt, forintra átszámolva kb. 14 000 Ft. A tavalyi floridai utam során ahhoz már hozzászoktam, hogy Amerikában a boltban, étteremben stb. feltüntetett árhoz államonként változó adót számolnak pluszba hozzá. Az viszont meglepetésként ért, hogy New Yorkban a vendéglátósok a borravalót nem a vendég elképzelésére bízzák, sőt agresszívan meg is jegyzik, hogy neked, vendégnek az áron és adón felül kötelességed min. 20%-os borravalóval honorálni őket. Ezt a rooftop bárban a pincér azzal az érzelmi zsarolással tetézte, hogy megjegyezte: fizetést is az összeszedett borravaló alapján kapnak. Kérdem én, tényleg a vendég kötelezettsége a vendéglátóegység munkabérének kifizetése?

A szombatot New York legnagyobb zöldövezetében, a Central Parkban töltöttük. Hogy az egész napos bóklászáshoz legyen energiánk, Ralph Lauren kávézójában, a Ralph’s Coffee-ban vettük magukhoz a reggeli koffein adagot. Itt egy-egy nyelet kávé között akár egy ruhapróba is belefér. Majd bebarangoltuk a parkot, kerteket, tavakat; ettünk egy babmit, sőt, még egy rövid délutáni sziesztát is beiktattunk a fiataloktól nyüzsgő pázsiton. Szilvi egy eldugott kis titkos helyre is elvitt minket, ahonnan gyönyörű volt a kilátás a felhőkarcolókra. Ekkor egy magyar család hangjára lettünk figyelmesek, akik épp kacsákat érkeztek etetni. Milyen kicsi a világ! Mi magyarok, mindenhol ott vagyunk.

A Betondzsungel (Concrete Jungle) soron következő ékköve a Hudson Yards épület 100. emeletének háromszög alakú terasza, az Edge (Él). A platform 24 méternyire nyúlik ki az épületből. A terasz szintén mesés rálátást biztosít a metropoliszra, sőt, a terasz közepén az üvegpadló a vertikális mélységbe is betekintést ad. Építészeti csodák mindenhol, amerre a szem ellát. Legyen az a méhkaptár-szerű lépcsősor, a Vessel, a Grand Central Terminal (vasúti pályaudvar), a Szent Patrik-katedrális vagy épp az egykori magasvasút (High Line) lábánál álló vörös fa szobra. Mind szemet gyönyörködtető látvány. A magasvasút mentén megérkeztünk a betontulipánokból álló mesterséges Kis szigetre (Little Island). A meleg nyári időre való tekintettel sokan piknikeztek, pihengettek a zöld szigeten. A West Village negyedben sétálva a színesebb építészeti stílusú épületek között megkerestük a Jóbarátok és Carrie Bredshaw házát. A napot egy kedves francia stílusú helyen zártuk. A koktélom szürcsölgetése közben nem tudtam nem megjegyezni, hogy itt Amcsiban jóval erősebbek az italok. Valószínűleg nem 0,4 dl a mérce és lehet, nem is vizezik az alkoholt? A szendvicsekről ne is beszéljünk! Imádtam, hogy a húsos szendvicsnek a 2/3 része hús/töltelék és csak 1/3 része pékáru/zsömle. Úton-útfélen smoothie standok vannak, úgyhogy a nagy melegben gyakran felfrissítettük magunkat a gyümölcsös-zöldséges finomsággal. Viszont míg a marihuána legális, addig alkoholt sokszor kihívás volt találni. Ugyanis élelmiszerboltban tömény italt nem árulnak, ezek csak speciális italboltban kaphatók.

Hétfőn a 9/11-es katasztrófa helyszínét látogattuk meg, amit a szárnyaló fehér madárból, az Oculusból közelítettünk meg. Az Oculus egy közlekedési csomópont metróvonalak és vonatok számára. A 2011.szeptember 11-i terrortámadás helyszínén jelenleg emlékhely és múzeum áll. Az egykori ikertornyok (Világkereskedelmi központ, World Trade Center) helyén ma két vízeséses medence fekszik. A medencék az űrt hivatottak jelképezni, amit a tornyok hagytak maguk után. A medence szegélyzetében az áldozatok nevei olvashatók. A tragédiában lerombolt tornyok utóda a 2014-ben átadott One World Trade Center lett. Jelenleg ez az Amerikai Egyesült Államok legmagasabb épülete, világi rangsorban pedig a 7. legmagasabb, pontosan 541 m magas. Amint a lift felrepít a felhőkarcoló csúcsába, majd a sötét szobában lassan felhúzódik az ablak előtt a roló és az ember szeme elé tárulkozik New York 360°-os panorámájában, akkor tudatosul csak igazán legbelül, hogy mekkora csodát képes az emberi képzelőerő megvalósítani.

New York számomra hihetetlen nagy meglepetés volt. A legpozitívabb élményt nem a monumentális építészeti kreálmányok, az isteni kaja, a fancy életstílus, a robosztus kocsik adták. Hanem az emberek. Az emberek, akik az utcán szembejövet ránk mosolyogtak, a csajok, akik megdicsérték a sportcipőmet, az elárusítónő az ékszerboltban, aki érdeklődően kérdezgette, honnan származunk és hogyan érezzük magunkat New Yorkban, a pályaudvaron a fickó, aki miután tüsszentettem, azt mondta „egészségedre!”, a munkaruhás férfi, aki a metrón megkérdezte jól vagyunk-e, miután a metró egy óriásit fékezett és majdnem elbotlottunk. Ezek az apró, pénzben nem mérhető, mégis sokszor a legdrágább gesztusok, amik felejthetetlenné tették számomra ezt a várost.

Nagy Annamária

Címkék: 230 fifth rooftop bar, amerika, Amerikai Egyesült Államok, betondzsungel, brooklyn híd, central park, edge, empire state building, finnair, manhattan, nagy alma, new york, new york city, oculus, one world trade center, rockefeller center, summit one vanderbilt, szabadság-szobor, times square, utazás, vessel