Logo
Sarajevo – Egy balkáni álom beteljesülése
2018.06.08.

Sarajevo – Egy balkáni álom beteljesülése

Post by Borka Zoltán

Miért írtam, hogy egy álom beteljesülése? Az elmúlt években legalább kétszer megcéloztuk, hogy márpedig Sarajevo nekünk kijár. Füstbe ment terv volt az egész. Mindig valami közbevágott, de idén ránk mosolygott a szerencse. Most éltünk a lehetőséggel!

Sarajevóba az érkezés számomra nem volt leányálom. Tömören, a leparkolást meg se vártam egyből megcéloztam a hotel WCjét. Én már a szerpentineken éreztem, hogy a trebinjei húsleves és tiramsiu kombinációja katasztrófához fog vezetni. Majd míg parkoltunk és foglaltunk, addig én fejetlen csirkeként rohantam fel és le, hogy adják már oda a szobakulcsot. Évi, a szobatársam is majdnem becsinált, csak ő a röhögéstől. Míg én a fürdőszobában erőlködtem, addig ő kint a szobában nyerített rajtam. Ez egy tipikusan szar ügy volt.

Az első sarajevói esténk ezen jelenetek után már kellemesebben telt. A szállásunk a Baščaršiján, a város történelmi központjában volt. Éhesek voltunk, de márkánk nem volt nálunk. Váltottunk lóvét, egy kicsit szétnézelődtünk, majd a csapat kettévált. Mi az esti sétát folytattuk, a társaság fele pedig elment kajálni. Persze mi is ettünk a városi bóklászás után, sőt a nagy véletlenbe a többieket is megtaláltuk. Az étterem tulaja mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat. Nem csodálom, hiszen jó kis summát hagytunk ott kb. 150 eurót. A pasas mindenkivel kezet fogott, szerintem azóta magyarul is megtanult.

A másnap teljes egészében Sarajevo körül mozgott. Egy tradíciós bosnyák kávé után, a társaság egyik fele úgy döntött, hogy elmegy a helyi strandra kiásztatni az elmúlt napok fáradalmait, míg mi abban maradtunk, hogy ha már itt vagyunk, akkor ismerjük meg minél jobban a várost. Az egész napot végiggyalogoltuk. Beültünk Sarajevó sörgyárának éttermébe, mondván itt fogjuk inni az ország legjobb sörét. A sör még ízileg elment, sőt a hely nagyon jól be volt rendezve, csak az a pincér aki kiszolgált minket aroganciából és bunkóságból Oscar-díjat érdemelt volna. Flegmán kihozta a piákat, majd a számlát az asztalra csapta. Természetesen a nímand borravalót nem kapott.

A nap másik fele még hátra volt. Végigmentünk az összes fontos belvárosi látnivalókon. Miközben a sarajevói katedrálist méregetem a szememmel, odalépett hozzám egy fószer és kérdezte: Felvidékről vagy? Hirtelen nem tudtam, honnan tudja ezt, majd feleszméltem, hiszen a “csavargós” pólónk aznap rajtam feszített. Az egyik helyi turisztikai cégnek dolgozott és buszos városnézős programokat értékesített. Családi szálak fűzték őt Magyarországhoz, így a nyelvvel sem volt gondja. A többiek addigra beértek engem, majd mondtuk neki, hogy inkább gyalog akarjuk felfedezni a várost. Harag nem volt, kellemesen elköszöntünk egymástól.

A neheze csak most jött. A fejünkbe vettük, hogy elsétálunk a város legmagasabb épületéhez, hogy a tetejéről csodáljuk a panorámát. A GPS össze-vissza vezetett minket. Dimbes-dombos utcákon mentünk végig, lépcsőztünk, kétszer eltévedtünk, de az épület sehol. Ráadásul dög meleg volt, ami nem könnyített a helyzetünkön. Nagy erőfeszítések árán, de megérkeztünk a helyszínre. Fizetni kellett azért, hogy felmehessünk a toronyépület tetejére. A pénzekkel úgy voltunk, hogy valakinél csak márka volt, vagy euró, esetleg bankkártya. A recepción abszolút kedvesek és segítőkészek voltak. A portás fickó a kártyájával felvitt minket egyszerre, majd elintézte azzal, hogy majd dobjuk össze belépődíjat, miután végeztünk itt. A bunkó pincér után kész felüdülés volt ez a szituáció. A panoráma tényleg csodás volt. Fentről megállapítottuk, hogy jó nagy kerülővel kerültünk ide, de legalább láttuk, hogy merre a legegyszerűbb visszasétálni a Baščaršija negyedébe.

Szokásomhoz híven ismét elkallódtam. Hajlamos vagyok ilyen húzásokra, hogy egy kis időre magam legyek. Leültem az egyik cukrászda elé, kikértem a trilecémet és majszolása közben a helyieket figyeltem. A terek, kávézók, cukrászdák és éttermek megtelve emberekkel. Nyüzsgés és élet ezerrel. A Petiék sem unatkoztak. Ők a vizipipálás örömeiben merültek el, bár mint utólag megtudtam ott is egy díjnyertes bunkó kiszolgáló volt. Gyorsan elszívták a pipát és léptek is tovább. Estére a banda már újra együtt volt. Az este legnagyobb élménye a muszlim hívők imádkozása volt a mecsetben éjjel. Az udvarban történt, ezért az egészet tulajdonképpen végignézhettük. Furcsa érzés volt, hogy tulajdonképpen ott állsz és leskelődsz a rácsokon keresztül, ezáltal részese leszel az imádkozók legszentebb és legmeghittebb pillanatainak. Hihetetlen fegyelemmel, szinkronban és átéléssel végezték a dolgukat. A szépsége a dolognak az volt, hogy senkit sem zavart a másik, a különbözőség természetes volt, nem pedig negatívum.

Az utolsó sarajevói napunkra is tartogattunk magunknak programokat. A reggeli kávé és süti adagunk után ami persze nem maradhatott röhögés nélkül, mivel mint minden nagyvárosban itt is megfordul mindenféle ember. A mi esetünkben a röhögés tárgya egy fura rongyokba öltözött kínai turista volt, aki Peti szerint valami zsákot húzott csak magára. Persze ezt a maga vicces szövegével adta elő. A helyszíneket már kocsikkal közelítettük meg. Először az egykori téli olimpia egyik helyszínét, pontosabban a bobpályát céloztuk be. Szuper kis időutazás volt, a természet kezelésbe vette a bobpályát, graffitik végig ott, ahol egykor olimpiai versenyt rendeztek. A kajálást most sem hanyagoltuk el. Benyomtam az utolsó trilecémet, majd volt még annyi időnk, hogy benézzünk a Hadtörténeti Múzeumba is. Onnan vele szembe már a reptér volt. Sajnos mennünk kellett. Kora estére már Budapesten voltunk. Könnyes búcsúk és puszik után mindenki ment a saját útjára.

Borka Zoltán
Sárik Éva, Kádek Péter, Kázmér Miklós, Rybár Patrik


Címkék: , , , , , , , , , , ,